Szeretném osztrák tapasztalataimat megosztani Önökkel, és ha arra érdemes, az olvasókkal is.
A tegnapi nap során üzleti úton voltam Ausztriában, és a 90es évek eleje óta nem tapasztalt kellemetlenségekkel kellett szembesülnöm, felidézve az akkoriban jellemző magyar nyelvű hirdetőtáblák okozta „élményt" az áruházak bejáratánál, mely a lopás esetén alkalmazott szankciók ismertetésével fogadta a magyar látogatókat.

Történt ugyanis, hogy a földalatti szinonimáját nevének választó nagykereskedelmi hálózat üzletében zártam a napot egy bevásárlással.
Lévén sűrűn járok osztrák partnereimhez, rendelkezem a szükséges kártyával is, illetőleg mondhatni rendszeres vásárlója vagyok az üzletnek.

Magam és családom is hallott a cukor piacán kialakult anomáliákról, illetőleg arról a tényről, hogy a cukor árak (is) Ausztriában még jelentősen kellemesebbek, mint nálunk.
Így azt a feladatot kaptam édesanyámtól és kedvesemtől, hogy hozzak kb. 80 kg cukrot is.
A meglepetés azzal kezdődött, hogy a bevásárlás végéhez közeledvén megtaláltam a cukor helyét a polcon, azonban összesen egy 10 kg-os csomag éktelenkedett egy palettán, valamint egy tábla, melyben az akciós újságban ejtett hibáért kértek elnézést, és helyesbítettek a cukor ára vagy talán megjelölése kapcsán.

Aközelben dolgozó hölgy kérdésemre, hogy a raktárban van-e további szabad mennyiség, megkérdezte, hogy én ugye nem Magyarországról érkeztem. Igyekeztem elkerülni a választ, és úgy tűnik, nyelvtudásom hiányosságait is sikerült palástolni.
Elmesélte, hogy az áruház vezetése kiadott egy közleményt, hogy magyarok kártyánként maximum 1 karton (10kg) cukrot vásárolhatnak. Mert képzeljem el, ott drágább a cukor, és ezek a magyarok tonnaszám hordják innen el a cukrot azért, hogy ott haszonnal értékesítsék... (mi másért mennek emberek nagykereskedelmi áruházba??!?)

De hát ez engem nem érint, mennyit szeretnék, ő hoz nekem a raktárból. Rövidesen meg is érkezett a kért mennyiséggel, melyet a kocsimra rakodtunk.
Ezzel én el is jutottam a pénztárig, ahol a kártyámról kiderült, honnan is érkeztem, és szembesültem ismét a korább említett vezetői utasítással.
Két hölgy szorgalmasan lepakolta a cukrot a kocsimról egy nagyobb kocsira, ahol a már korábban hasonlóan összegyűjtött cukor hegyek álltak.

Kérdésemre, hogy a háborús állapotokat, valamint a hovatartozásom miatti megkülönböztetést mire véljem, az volt a válasz, hogy ők nem tehetnek mást, mintsem követik a vezetői előírást.
Nem is kívántam velük vitába szállni, egyszerűen csak annyit mondtam, hogy ez felháborít, és nem akarok velük vitázni, mert velük nem tudunk a helyzeten változtatni. Majd reklamálok az áruháznál.
Kifizettem a számlát, kirakodtam a maradék holmit az autóba, és visszamentem az üzletvezető irodájába reklamálni.

Kérdésemre, hogy egy egységes Európában, egy nagykereskedelmi áruházban hogy érhet hátrányos megkülönböztetés lakóhelyem miatt, azt a tájékoztatást kaptam, hogy természetesen nem azért nem vásárolhatok több cukrot, mivel magyar vagyok, hanem mindenkire érvényes e korlátozás az európai szintű cukor hiány miatt, így áruházukban csak háztartási mennyiség adható ki. Kérdésemre, hogy egy nagykereskedelmi áruházban mire véljem a háztartási mennyiséget, az Úriember röviden és tömören válaszolt: „az 10 kilogramm cukorból".

Értetlenkedésemre, hogy vajon miért szerepel akcióban a cukor, ha nem tudják az igényeket kielégíteni az áruféleségből, az az egyszerű válasz hangzott el, hogy a kiadvány sokkal korábban készült, akkor még nem tudhatták, hogy nincs elegendő.
Az állapotot pedig úgy jellemezte, hogy ugyan háború nincs, de hát mégsem engedhetik meg, hogy mi elvigyük az ő cukrukat. Értsem meg.
Gondolom keserűen kellene inniuk a kávét másnap reggel, ha engem, illetve minket kiszolgálnának. Tisztességesen, nem jobban és szebben, csak nem is kevésbé, mint másokat.

Kiemeltem, milyen kellemetlenül érintett az elintézés módja, hogy a pénztáraknál elvették tőlem az árut, és hiányoltam a tájékoztatást mondjuk például a bejáratnál egy ilyen korlátozásról, megemlítve a kezdetben említett párhuzamot talán a „magyar ne lopj" táblával a kilencvenes évekből. Udvariasan megköszönte a tisztelt boltvezető, hogy felvetettem ezt az ötletet a tájékoztatásról, jó megoldásnak tűnik, át fogják gondolni javaslatomat.
Mivel nem szerettem volna, ha a részlegen dolgozó hölgy felületes megítélése miatt -hogy sem ruházatról, sem nyelvezetből, sem szagról vagy másról nem tudott megbízhatóan azonosítani hovatartozásomat illetőleg- munkahelyi problémákkal kell szembesüljön, nem tehettem meg, hogy az urat szembesítem azzal a ténnyel, hogy tudom, hogy épp a szemembe hazudik. Így hát elköszöntem tőle azzal, hogy Európa problémáit ne itt akarjuk ily késői időpontban megoldani.
Hazafelé úton felháborodásomban azon gondolkodtam, mivel viszonozhatnánk az irányunkban tapasztalható túláradó szomszédi figyelmességet.

Van is néhány ötletem.
Például vendéglátósóknak javasolnám, hogy mától a kávét alapáron cukor nélkül szolgálják fel. Aki ezt követően kifejezetten kérne cukrot, tájékoztatva őt a túlzott cukor fogyasztás egészségre jelentett veszélyeiről, valamint a kialakult cukor piaci helyzetről, kizárólag az ő érdekében, csak további összeg megfizetése után szolgálják ki. Fűszerezném ezt némi nyelvpótlék felszámításával, amennyiben a vendég hazaitól eltérő nyelven fordul a személyzethez.

Eszembe jutott még a megnövekedett határ közeli forgalom a dohány árut forgalmazó üzletekben. Náluk például szintén alkalmazható lenne a nyelvpótlék, illetőleg a bartellezés lendíthetné még fel forgalmukat azzal, hogy amennyiben cukorral fizet a német ajkú vevő, akkor a nyelvpótlékot elengedjük. A cukrot pedig a magyar vevőknek normális áron adhatnák, így bővítve termékkörüket, forgalmukat, hasznukat...

Lenne még pár ötletem, de hát belátom, hogy jól felfogott üzleti érdekünkkel ez nem férhet össze.
Így továbbra sem értem az üzlet, illetve az áruház vezetőség gondolkodását.
Az is eszembe jutott, hogy vissza adom a kártyámat, ezzel is kifejezve felháborodásomat. Talán ez lesz a legjobb. És én is beállok a sorba, aki kisebb jövedelemből nagyobb árat kell fizessen, mind a szomszédos országban élők.
Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb alapon.

T. László, Győr