2020-04-10 (péntek)

Hányszor mondjuk egy hajléktalanra, hogy a társadalom peremére sodródott?! Pedig talán nem is ő van ott, hanem mi jelentjük ki, hogy ahol ő kezdődik, ott ér véget a társadalom. Pár nappal ezelőtt láttam egy embert, egy forgalmasabb helyen üldögélt egy járdára tett sapka mögött. Útban a piacra, megszólítottam.

Miért nem megy be a hajléktalan szállóra?

„Ott most karantén van és nem engednek be senkit.”

De van egy nappali melegedő is, ahol...

„Ott meg sok az ittas, kötekedő ember.”

Most ebből él? – biccentettem a sapka felé.

„Ebből.”

Miért nem megy dolgozni?

„Mert nem kellek sehova.”

Mondja, mihez ért?

„Villanyszerelő vagyok. Évtizedeket dolgoztam így, most meg nincs munkám.”

Hogy jutott egyáltalán ebbe a helyzetbe?

„Három hónapja táppénzre kerültem a beteg derekammal, aztán nem kellettem.”

Ön mosonmagyaróvári?

„Szegedi vagyok. 15 évvel ezelőtt elváltam, az asszonnyal maradtak a gyerekek, én meg mindent ott hagytam nekik. 8 évvel ezelőtt mifelénkelfogyott a munka, én meg idejöttem, mert sok volt az álláshirdetés. Letelepedtem, megszerettem a várost.”

Miért nem segíti a családja?

„A két fiam 26 és 32 éves. Nem tudnak semmit az apjukról, talán nem is akarnak.”

Vannak barátai, ismerősei?

„Akad egy pár, de én nagyon magamnak való ember vagyok. Egy társ… egy igazi társsal viszont könnyebb lenne.”

Így fogja leélni a hátralévő éveket?

„Remélem nem. Szeretnék dolgozni, kitörni ebből.”

Minden hajléktalan ezt mondja.

„Nem tudom, mások mit mondanak, de én valóban el akarok helyezkedni. Rendszeresen figyelem is az álláshirdetéseket.”

Ha ilyen ápolatlanul jelenik meg, nincs az a cég, amelyik alkalmazná.

„Van, ahol meg tudok fürdeni, átöltözni. Minden állásinterjú előtt rendbe teszem magam. Van nekem tisztességes ruhám is, de a kapualjba, parkba, erdőszélre minek venném fel. Már jelentkeztem is 1-2 helyre, de… 57 éves vagyok, talán azért nem…”

Nem fél a vírustól?

„Nem, mert nem kerülök közvetlen érintkezésbe az emberekkel. Azokat a helyeket meg, amerre én járok, még a vírusok is elkerülik.”

Honnan tud maga egyáltalán a járványról?

„Mindig találok itt-ott egy újságot, azt olvasgatom.”

Mit csinál, ha beteg lesz?

„Ha nagy a baj, felhívom a háziorvosomat.”

Van telefonja?!

„Hogyne lenne?! Anélkül még álláshirdetésre se tudnék jelentkezni.”

Amíg volt rendes élete, mivel töltötte a szabadidejét?

„Olvastam, zenét hallgattam, komoly- meg könnyűzenét. A kedvencem a progresszív rock… Tudok gitározni is! – csillant fel a szeme.”

Isten áldja! Vigyázzon magára! – köszönök el.

„Maradjon otthon!” – mondja válaszként. Vicces! Visszanézek, de ő nem mosolyog.

Ez a történet egész emberestől valahogy a József Attila-féle szűrrealista világot idézi fel bennem. Egyértelmű, hogy a sapkába hulló forintok nem oldják meg az ügyet. Bár járvány van, és az emberek egyre-másra veszítik el a munkahelyeiket, de talán kell valahol a városban egy villanyszerelő.

(Ha tud és szeretne is munkát ajánlani, vagy bármiképpen segíteni, kérem, hívja a Hajléktalanokat Ellátó Szolgálatot a +36-20-203-379-es telefonszámon.)

Vizsy Ferenc