2010-ben bronzérmes lett az NB I-ben, és 12 szezont húzott le a Dunakanyarban.

„Vácról kerültem Mosonmagyaróvárra, ahol eredetileg még szóba sem került a folytatás, nem is tárgyaltunk róla, mert úgy tudták, hogy családot szeretnék. Ez így is volt, viszont őszinte leszek nagyon nehéz kimondani azt, hogy vége. Főleg úgy, hogy érzem, van még bennem egy-két év. Tavalyelőtt júliusban eldöntöttem, hogy több alapozást nem szeretnék végigcsinálni, mert túl sok ez nekem. Aztán februárban kicsit megváltozott a dolog, úgy éreztem, még nem tudom abbahagyni, így a sorsra bíztam magam. Vártam május végéig, eddigre már általában tisztázódik mindenkinek a sorsa kézilabdában. Aztán valahogy május vége, június eleje fele hívott fel Bognár Robert, hogy lenne egy lehetőség, van-e hozzá kedvem. Szívesen elvállaltam. A közelség miatt nekem nagyon jó, ráadásul a rutinommal talán tudom annyira segíteni a csapatot, hogy feljusson az első osztályba. Nagyon örültem a lehetőségnek és mára tudom, hogy jó döntés is volt.”

Mosonmagyaróvár közelsége valóban sokat jelent Verának, hiszen nem messze innen töltötte el gyermekkorát.

„11 éves koromban kezdődött minden. Győrújbaráton jártam iskolában és részt vettem a helyi futóversenyeken, ahol általában az élen végeztem. Ezt látva a tornatanárom javasolta a szüleimnek, hogy olyan iskolába írassanak, ahol ezt kamatoztatni tudom, így találtunk rá a Balázs Béla iskolára Győrben. Akkor még nem tudtam, hogy van lehetőség kézilabdázni, csak azt, hogy egy sportiskola, ötödiktől már ide jártam. Nyáron kellett elmennünk egy próbaedzésre, ahol Róth Kálmán és Konkoly Csaba nézett meg minket, innentől kezdve pedig elkezdődött a kézilabdás karrierem.”

A sport nagyon sok értékre megtanítja az embert, vallja ezt Farkas Vera is. A kézilabda által ő is több lett és rengeteget változott.

„Érdekes visszagondolni arra, milyen emberré váltam a kézilabda által. Az elején csak egy kislány voltam, aki azt se tudta, mi, mért van, most 33 évesen végre azt érzem, hogy megértem az életre. A 20-as éveimben nem volt bennem annyi tudatosság, mint a mostani fiatalokban. Bár jól végiggondolva, mi akkor még nem kaptuk meg azt a profi hátteret, amit ma már megkapnak a fiatalok. Gondolok itt olyanra például, hogy elmondják nekik, mit egyenek, igyanak, hogyan edzenek, ha a legjobbat akarják kihozni magukból. Nekem magamnak kellett kijárni és megtapasztalni sok dolgot. Persze akkor is figyelted az idősebb játékosokat, de a körülmények akkor is mások voltak. Én sokat tanultam Vácott a braziloktól, ők még profibbak ebben, mint mi valaha is voltunk.”

Fontos momentumok mindenki életében vannak. Vera elmondta számára az egyik legemlékezetesebb pont a karrierje elején történt.

„Szeptemberben kezdtem el a kézilabdát, júliusban pedig már ki is mentünk egy svédországi tornára, ahol a legjobb játékosnak választottak. Már egy év után sikerült mindez, amire mindig emlékezni fogok. Ez mellett persze az NB I-ben szerzett bajnoki bronz, ami még mindig hihetetlen dolog. Egy Váccal elérni ezt nem volt egyszerű, hiszen korábban sohasem végeztünk a dobogón. Illetve ha őszinték lehetünk általában az a kérdés, hogy az ETO és a Fradi mögött ki lesz a harmadik. Nekünk pedig ez sikerült. Sosem felejtem el!”