Csoma Mózes, az ELTE koreai tanszékének tanszékvezető-helyettese portálunknak arról is beszélt, hogy a kínai határon tapasztalt élénk áruforgalom jelzi, Észak-Korea lassan, de biztosan nyit a világ felé. Kim Dzsong Un személyében megtalálták a leendő utódot, és ugyan katonai erődemonstrációk most is előfordulnak, a helyzet „messze nem olyan vészjósló, mint azt sokan gondolnák”.

– Salát Gergely sinológus nemrégiben úgy fogalmazott portálunknak: Észak-Korea Kínának egyfajta „közel-külföldje”. Egyetért a terminussal?
– Teljes mértékben egyetértek vele, sőt továbbmegyek: immár szatelitországként tekinthetünk rá. Olyanra, mint amilyenek például a rendszerváltást megelőzően a kelet-európai államok voltak a Szovjetunió felé. Kína politikai és gazdasági befolyása folyamatosan növekszik, ő a legnagyobb külkereskedelmi partnere Észak-Koreának, és a kapcsolat egyre szorosabbá válik.

– Kim Ir Szen, a Nagy Vezér volt az, aki kialakította a teljesen egyedi politikai, vallási eszmét, a csucshét. Ennek egyik fontos hozadéka, hogy a Kim család kezében összpontosul minden hatalom. A rendszer pedig megdönthetetlennek tűnik, nemde?
– Ezzel azért óvatosan bánnék, mert tavaly ugyanilyenkor Kadhafi rendszerét is megdönthetetlennek hittük, a tunéziai események azonban Líbiába is begyűrűztek. A rezsim maga sugallja a rendszer megdönthetetlenségét. A számítógépek és a mobiltelefon megjelenése és használata azért azt jelzi, az ország már nem ugyanaz, mint az 1980-as években. A kínai kiskereskedők ki-be járkálnak az észak-koreai–kínai határvidéken, és hozzák magukkal a dél-koreai tévésorozatokat másolt DVD-n.

– Mi lehet az oka, hogy a szintén nyugati intézményekben nevelkedett Kim Dzsong Nam helyett a legfiatalabb utód, Kim Dzsong Un a hatalom legfőbb várományosa?
– 2009 óta lehet tudni, hogy Kim Dzsong Un a kijelölt utód, később már feliratok formájában is láthatók voltak az „Ifjú Tábornokot” éltető jelszavak. A 2010-es pártkonferencia előestéjén tábornokká léptették elő, ezzel gyakorlatilag biztossá vált az utódlás iránya. A Kim-klánon belül komolyan vizsgálták azt, hogy személy szerint ki lehet alkalmas a vezetői posztra, a legidősebb fiú pedig a ’80-as években már lejáratta magát néhány alkalommal. Egy közelében dolgozó japán szakács életrajzi könyvében ír rendkívül negatívan róla, de ott van a 2001-es reptéri incidens is, amikor hamis útlevéllel próbált bejutni Japánba. A motorokért és az autókért is rajongott korábban, és akiben ilyen „emberi gyengeségek” megvannak, a pártvezetés szemében nem alkalmas Észak-Korea irányítására.

– 2010 márciusában észak-koreai torpedó süllyesztette el a dél-koreai Cshonan hadihajót, tavaly novemberben pedig tüzérségi lövedékek hullottak a szintén déli Jonpjong-szigetre. Az 1950-es évek óta nem látott incidenseknek az utódlás az oka, vagy valami egészen más?
– Az incidens pontos okát nem lehet megállapítani, de megkérdőjelezném, hogy ezek az események a legkomolyabb incidensek közé tartoznának a két ország kapcsolatában. 1968-ban merényletet kíséreltek meg a dél-koreai elnök ellen, ezt pedig egy kudarcba fulladt partraszállási kísérlet követte a keleti partvidéken. 1987-ben felrobbantottak egy dél-koreai utasszállító gépet, több, mint 100 halálos áldozatot követelt a merénylet. A tavalyi események inkább abban az értelemben súlyosak, hogy civilek ellen irányultak. Észak-Korea igényli, hogy a világ odafigyeljen rá, és komolynak gondolja a konfliktust. Ennek is tudható be többek között, hogy sokszor demonstrál erőpolitikát.

– Az elemzők már abban is pozitívumot látnak, hogy Kim Dzsong Un katonai egyenruha helyett öltönyben tűnik fel apja, Kim Dzsong Il mellett. Mi várható a Kim család harmadik generációjától?
– A harmadik generáció tulajdonképpen egy szimbolikus dolgot testesít meg, mégpedig azt, hogy a rezsim önálló államisága fennmarad. A kollektív katonai-politikai vezetésben a Kim család egyik tagja szimbolikus szerepet tölt be. Az is kétségtelen, hogy a harmadik generáció nagyban függ majd Kínától...

– Jövőre jön a generációváltás a kínai vezetésben is.
– Pontosan így van. Persze az is kérdéses, hogy az északiak milyen kapcsolatot tudnak majd kialakítani Dél-Koreával. Muszáj ugyanis hangsúlyozni: annak ellenére, hogy jelenleg igen hűvös a viszony a két szomszéd között, dél-koreai mérnökök folyamatosan járnak át a határon, és dolgoznak az északi Keszong város közös ipari parkjában. Napi rendszerességgel hozzák át a legyártott termékeket a demilitarizált övezeten keresztül, szóval ha tényleg háborús hangulat lenne, ezek az átjárások régen megszűntek volna. A felek részéről szervezett hadgyakorlatok inkább erődemonstrációk. Persze az 1998–2008 közötti évtizedtől, amikor dél-koreai turisták hajoltak meg Kim Ir Szen emlékműve előtt Phenjanban, még messze járunk, de a helyzet azért nem annyira vészjósló, mint azt sokan gondolják.

– Az ön egyik tanulmányában is szerepel, hogy az utód előrelépése esetén Kim Dzsong Un mögött azért ott áll majd egy „régens”, aki felügyeli a döntéseket. Ki lehet majd ez a személy?
– A legtöbb elemző úgy véli, hogy a Kim családhoz tartozó egyik személy tölti majd be ezt a szerepet. Sokan Csang Szong Thekre tippelnek. Ő a család szürke eminenciása, Kim Dzsong Il húgának a férje, aki a ’80-as évek óta ott van a pártirányításban. Befolyásos politikusként a háttérből most is komoly beleszólása van a fontosabb ügyekbe. Ezt jól mutatja, hogy, amikor másfél-két évvel ezelőtt egy egyiptomi szolgáltató kiépítette a mobilhálózatot Észak-Koreában, Kim Dzsong Il a sógorával jelent meg a cégvezetőkkel folyó tárgyalásokon.

– Tavaly a dél-koreai választásokon elbuktak a konzervatívok, várható közeledés, változás az új kabinet részéről?
– Dél-Koreában elnöki rendszerű köztársaság van, mindig az elnök pártjára épül a kormánypárt. Jövőre tartják az elnökválasztást, mely a liberálisok és a konzervatívok harcát hozza majd. 1998 és 2008 között előbbiek voltak hatalmon, és folyamatosan támogatást nyújtottak az északi szomszédnak, melynek köszönhetően Észak-Korea kikerült a ’90-es években tapasztalt gödörből. Örömteli lenne, ha a megbékélés folytatódna.

– A világsajtó az utóbbi hónapokban igen sűrűn foglalkozott az iráni atomprogrammal. Észak-Korea nukleáris fejlesztéseiről a mögöttünk hagyott időszakban kevesebb szó esett, pedig a kísérleti robbantáson is régen túl van már az ország. Hol tarthat a fejlesztés?
– Nagy kérdés, hogy a hatoldalú (Észak-, Dél-Korea, Japán, Kína, Oroszország, USA) tárgyalások folytathatók-e. Észak-Korea tekintetében a nukleáris fejlesztés kétféle veszélyt hordozott magában. Egyfelől nem jó, ha egy ország atomhatalomként lép fel a nemzetközi színtéren, másrészt súlyos aggodalmakra ad okot, ha a technológiát tovább is értékesíthetik. Egyelőre még nem bizonyosodott be, hogy a KNDK nukleáris technológiákat értékesített volna más országok számára. Ugyanez nem mondható el az ország ballisztikusrakéta-programjáról, ami alapvetően exportcélokat szolgál. Iránnal inkább nem hasonlítanám össze az észak-koreai helyzetet.

– Az észak-koreai költségvetés mintegy negyedét, 5 milliárd dollárt áldoz a vezetés a hadseregre, miközben a 22,5 milliós lakosság egy része éhezik. Hogy lehetséges, hogy nem hallani lázadásokról, elégedetlenségről a humanitárius katasztrófa árnyékában? Vagy csak mi nem hallunk róla?
– A rendelkezésre álló ismereteink szerint a ’90-es évek közepén sor került ilyen eseményekre, sőt fegyveres erők is csatlakoztak a mozgalomhoz. Ezeket teljesen elfojtották. Mára az ország gazdasági helyzete – ugyan még messze nem rózsás – már nem ott tart, mint egy évtizeddel ezelőtt. Vannak korlátozások, központi elosztás, de a korábbihoz hasonló ellátási nehézségekről már nem beszélhetünk. A „túlélő mechanizmus” Észak-Koreában is működik: az ország nagy része a feketepiacon próbál érvényesülni, és hagyják is őket működni.