Bemutatjuk: „Mit él át az, aki bevállal egy vakvacsorát?”
Először is tisztázzuk, mi az a vakvacsora. Talán meglepő lehet, de a rendezvényre érkezők között is volt olyan, akinek fogalma sem volt róla, mi vár rá. Egészen addig a pillanatig mindenki derűsen és izgalommal teli várta a kezdést, amíg Deé Rita, a Thermal Hotel és Étterem igazgatónője, a mosonmagyaróvári Lions Club elnöke elő nem vette a recepció egyik alsó fiókjában rejtegetett szemkendőket.
Ekkor következtek az első felismerések.
- Ezt most tényleg fel kell venni?
- És meddig marad rajtunk?
- Így nem is lehet enni! Benn az asztalnál ezt ugye már nem kell viselni?!

A vakvacsora azt jelenti, hogy minden résztvevő személy – kivétel a pincérek (:-)) – bekötött szemmel üli végig a vacsorát. Figyel, hallgat, tapasztal, beszélget. Az asztaloknál ül egy-egy látássérült instruktor is, aki hasznos tanácsaival, történeteivel feledteti a nem-látás-képességét. Ebben a helyzetben az Ő odafigyelése és lojalitása jelenti a legnagyobb érzelmi támaszt!

De ne szaladjunk ennyire előre! A történet teljes igazságához hozzátartozik, hogy egy picikét csaltam… Na nem abban, hogy állandóan kukucskáltam volna, hanem abban, hogy igyekeztem alaposan felkészülni. A vacsora alatt pedig szinte már csak az volt a feladatom – túl azon, hogy megküzdjek a tányéromon lévő finom falatok villára bökdösésével -, hogy másokat figyelve és hallgatva tapasztaljak.
Ha most arra a kérdésre szeretnél választ kapni: „Hogyan lehet felkészülni egy ilyen eseményre?”, hát elmondom:

• Deé Rita már egy évvel ezelőtt részt vett egy vakvacsorán, Győrben. Innen is jött aztán az ötlet, hogy miért ne lehetne megszervezni ezt a fantasztikus élményt Mosonmagyaróváron is?! Az ő tapasztalatai sokat segítettek az érzelmi felkészülésben.
• Másik segítőm pedig Sáfrányné Kobli Irisz (A kupakgyűjtő vak asszony) volt, aki példamutatásával és mindig derűs hozzáállásával készített fel – tudta nélkül is.

Való igaz, hogy ha egyik érzékszervünk háttérbe szorul, egy másiké felerősödik. Mivel a vacsora alatt nem láttunk, a hallásnak és tapintásnak óriási jelentősége lett. A második nagy felismerés az előétel tálalása körül következett. Míg látó emberként egyszerre tudunk folyamatosan beszélni és a tányéron lévő ételekkel közelebbi kapcsolatba kerülni, addig „vakként” nagyon nehezen lehetett rávenni magunkat, hogy beszélgessünk. Mindenki arra koncentrált, hogy kitalálja, mi is van a tányéron és az hol is helyezkedik el pontosan?! Az addigi vicces és jókedvűnek ígérkező este egy csapásra nagyon erős önkontrollá változott, annak minden negatív érzelmi töltődésével együtt…

Gondoltuk volna például, hogy ebben a helyzetben egy pohár víz megtöltése egy étterem asztalánál milyen frusztrációt tud okozni? (Most elképzelem, ahogy kedves Olvasóink otthon is kipróbálják ezt a szituációt! :-) Nagyon örülök neki, csak rajta! A fényképes beszámolókat azonban kérjük mellékelni!)

Ám volt olyan dolog is, amit felkészítőim nem árultak el! Ilyen volt például az ételek íze. Szórakoztató volt úgy enni, hogy az ember nem látja, nem tudja, mit tálaltak fel elé. Ez is a bizalom egyik fontos mutatója. Bátran buzdítok minden kedves Olvasót, tessék kipróbálni otthon! Kérjük meg az egyik családtagunkat, hogy bekötött szemünk elé tegyen a tányérunkra néhány falat harapnivalót. És csak kóstoljunk. Nagyon jó!
A vakvacsorán tálalt - amúgy is nagyon finom – ételek végül így váltak még különlegesebbekké. A kedvenceim a húspástétom és a gyümölcs-szósz voltak.

De lépjünk is tovább ezzel a lendülettel, ugyanis még fel sem ocsúdtunk az egyik „ámulatból” már jött is a másik. Az asztaloknál elkezdődött a történet-mesélés. Ugyanis kit érdekel, hogy nem látjuk, mi van előttünk? Ez is csak egy olyan élethelyzet, mint a többi, így hát ugyanolyan felszabadultan lehet mondani a magunkét! – gondolták az instruktoraink.

Tényállás 3: Nem látunk, stressz alatt vagyunk és még figyelnünk is kell az instruktor beszámolójára, hiszen visszajelzést vár Tőlünk! Neki pedig ugye nem lehet nemet mondani, mert tiszteljük annyira, hogy figyelünk rá!
Nos, ezen a ponton már megengedett volt, hogy néha-néha - csupán csak egy csepp önbizalmat nyerve – kikukucskáljanak a résztvevők a kendő alól. Most már több asztal felől is érződött a „De jó lesz, ha már levehetem ezt a kendőt!” sóhajtás.

Tényállás 4: Rohanó világunkban gyakran vágyunk arra, bárcsak lassíthatnánk egy kicsit! Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont itt, a vakvacsorán tapasztalom majd meg, milyen érzés valóban lelassulni. Vakként ugyanis nem lehet „pörögni”! Egyszerűen képtelenség! Nem lehet gyorsan enni, inni, a rendezvényen mindenre odafigyelni, de még csak gyorsan a mosdóba kiszaladni sem olyan egyszerű. Mindez csak lassan, kifinomult mozdulatokkal lehetséges. Elképzeltem, hogy mindegyik asztalnál, mint egy lassított felvételen mozog mindenki. Ez mulatságos volt!

És még messze nem voltunk a végénél!

Következett az ötödik és egyben legváratlanabb sokk-hatás! Látó emberként a zene nagyon impulzív töltést tud adni. Amikor Rita mesélt az előkészületek alatt a menüsor mellé felkínált programokról, azt gondoltam: Milyen figyelmes! ...
Programok:

1. Lakatos Tamás műsora. Látássérült zongoratanár, jelenleg Rajkán dolgozik.
2. Mosonyi Mihály Zeneiskola műsora:

• 1. Olasz tánc, 2. Lully:Bourrée, 3. Telemann: Menüett. Furulyán előadta Brattengeier Dorka 4.o. tanuló tanárával: Holczinger Lajossal. (4 perc)
• Bach: a-moll Partita I.tétel, Fuvolán előadta Szabó Gizella, a zeneiskola fuvola tanára.(3 perc).
• Tóth Adél 4.o.tanuló gordonkán Wedgwood: Somerine Maybe című művét adta elő. ( 3 perc)

3. Rácz Éva – hangtál-terapeuta. A hangtál-terápia rezgésekkel, energiával való kezelés, melynek lényege abban áll, hogy a test energiamezejében keletkező zavarokat gyógyító rezgések segítségével harmonizálja

... Ezzel az összhatással biztosan feledtetni fogja az esetlenségeinket.

Ám ott, ebben az érzelmileg semmihez sem hasonlítható drámai viharban személyesen megtapasztalni a zene nyugalomra intő ritmusait, már minden kétséget kizáróan egy magasabb kategória átlépésére késztette az asztal körül ülőket. Előfordult, hogy annyira akartam figyelni, hogy egyáltalán nem hallottam a hangszerek hangját! A részleges vakságom részleges süketséggel is párosult. Tehetetlen voltam és kiszolgáltatott. Ennek ellenére próbáltam mosolyogni és nem kiesni a kialakulóban lévő párbeszédekből. Őrületes élmény!

Próbálunk önmagunkra és befelé figyelni, de ez szinte képtelenség! Lassan kirajzolódik előttünk egy tükörkép, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy legszívesebben megölelnénk vagy inkább összetörnénk? Tétovázunk, melyik lehet a helyes?

S hogy mit értünk el ezzel az egész estével, azon kívül, hogy jól „kiütöttük” magunkat?

• Először is jótékonykodtunk: a támogatói jegyek megvásárlásával elértük, hogy a helyi vak és gyengénlátók csoportja részére a Lions Club a közeljövőben megvásárolja a 150.000,- Ft értékű tandemkerékpárt, mellyel hozzájárulhatunk mozgáskoordinációjuk fejlesztéséhez és életük színesebbé, élménydúsabbá tételéhez.
• Másodsorban sokat, nagyon-nagyon sokat fejlődtünk ez alatt a pár óra alatt. Ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy ha meglátok egy fehér bottal közlekedő embert, ne menjek oda és segítsek neki! Ezek a sérült emberek ugyanis az egészséges emberekhez hasonlóan – akár egyedül is – buszra, vonatra szállnak, kirándulnak, sportolnak és „szinte” 100%-osan élik az életüket.

És ez csak pár óra volt az életünkből! Mennyit, de mennyit tudnának ők mesélni a mindennapi harcaikról, melyeknek többségét talán nem is az állapotuk okozza, hanem mi, látó emberek…

Mennyi, de mennyi apró öröm ér(het) bennünket, látó embereket, ha egy picit – csak picit – jobban körülnézünk, s megpróbáljuk meglátni azt is, ami a szemnek néha valóban láthatatlan…

Nemes Claudia

InfoMosonmagyaróvár Szerkesztőség