Szinte mindenkinek van olyan felmenője – nagyapa, dédnagyapa –, aki a Don-kanyarban vesztette életét, vagy sebesülten, illetve hosszú szovjet fogság után tért csak haza. Hét évtizede a szülőföldjétől kétezer kilométerre bevetett 2. magyar hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, és csak a töredéke tért haza. Az ország XX. századi történelmének egyik legnagyobb tragédiáját általában, mint második mohácsi vészt emlegetik.

Pedig 1942 tavaszán a magyar politikai vezetés kényszerhelyzetben ugyan, de még a győzelem reményével küldte a frontra a 2. hadsereget, mégis a Don-kanyarban megvívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak.

A megfelelő fegyverzet, felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek, haltak meg és estek fogságba feleslegesen a farkasordító hideg orosz télben, majd a megsemmisítő vereséget követően vonultak vissza rendezetlenül, pánikban és kétségbeesve, az életükért küzdve, parancsnokaik által magukra hagyva.

Megemlékezés a Doni áttörés 75. évfordulójára Mosonmagyaróváron 2018. január 14. vasárnap 10.30 - kor a magyaróvári római katolikus templomban, 11.30-kor koszorúzás a magyaróvári temetőben, a II. világháború Hősi Halottainak emlékfalánál.

"A magyar hadtörténet egyik leggyászosabb dátuma 1943. január 12-e, mikor a Don-kanyarnál megkezdte támadását a bolsevista Vörös Hadsereg a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg állásai ellen. A megfelelő felszerelés és fegyverzet nélkül kiküldött, ám hősiesen védekező magyar katonák nem bírták visszatartani a jelentős létszámbeli és haditechnikai fölénnyel bíró oroszokat. A lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a mínusz 40 fokos orosz télben. A kétszázezer főt számláló hadseregből 120 ezren sosem térhettek haza. A szovjet csapatok könyörtelen harcmodoruk miatt csak keés foglyot ejtettek, s azok sorsáról keveset tudhatunk.

A 2. magyar hadsereg 1942-ben állították fel, majd a keleti hadszíntérre küldték harcolni. Teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták. A hadsereget 1942. április 17. és június 27. között szállították ki a keleti arcvonalra. A kivonulók létszáma 207 ezer fő volt, ebből 17 ezer munkaszolgálatos. A parancsnok vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt. A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés hiányosságaival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén korszerű fegyverzettel szolgál. Végül a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.

A kezdeti harcok során a szembenálló csekély szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki, inkább visszavonuló, elszakadó hadműveleteket végeztek, kerülték a jelentősebb összecsapásokat. Már a korai ütközetek során nyilvánvalóvá váltak a magyar hadsereg korszerűtlenségből fakadó hátrányok. A megfelelő páncélos erők hiánya és az elavult (lassú) tüzérség miatt minden jelentősebb ellenállási pontot gyalogsági támadással kellett bevenni, ami indokolatlan emberveszteségekkel járt..

A teljes 2. magyar hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-ére fejeződött be. A hídfőcsatákban részt nem vevő egységek a Sztálingrádba irányított német egységek helyét vették át. A hadsereg feladata – a többi szövetségessel együtt – a Don vonalának védelme és a Sztálingrádi csatát vívó német egységek szárnyának biztosítása volt. 1942. szeptember végére a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már "leírták". A tél a küszöbön állt, ellátásuk egyre hiányosabbá vált, és még a veszteségeket sem pótolták.

Miután 1942. november 22-én befejeződött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása, megkezdődött annak fölmorzsolása. 1942 decemberében a Vörös Hadsereg délnyugat felé szorította a 2. magyar hadseregtől délre álló olasz csapatokat. A magyarok már a közeli hídfők elfoglalására illetve visszavételére kialakult harcok során is 25 ezer fős veszteséget szenvedtek.

A védendő arcvonal hossza is jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A meggyengült hadseregnek 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen 2 erős szovjet hídfő is volt. A kiépült magyar védővonal "papírvékony" volt, tartalékok, mélység nélkül. Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.

Az arcvonalban harcolók felváltására az új magyar egységek kiküldése már megindult, december elején 35 ezer főnyi alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 km-es távolságra. A váltásra 1943. január 13. és 20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is!) a helyükre érkezőknek. Erre azonban már nem kerülhetett sor.

Hosszas előkészítés után ugyanis, 1943. január 12-én az urivi hídfőnél jelentős páncélos erőkkel megindította az Osztrogrozsg-Roszos hadműveletet a szovjet hadsereg. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett. A németek a kért segítséget elutasították, a magyar erősítések a nagy hideg és hó miatt elakadtak az utakon, nem értek oda időben.

Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. Másnap a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, és az olasz erőkön való áttörés után észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé. A németek páncélosok súlyos veresége után az egész arcvonal darabokra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek. A német felső hadvezetés megtiltotta a magyar hadsereg számára a visszavonulást. A Cramer-csoport bevetése is elkésett, a vörös fergeteget már nem lehetett megállítani. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.

A kemény hidegben visszavonuló katonákat az ellenségen kívül a fagy is tizedelte - mivel az elhasználódott, nem megfelelő felszerelésüket nem pótolták -, több tízezren maradtak a „fehér halál” miatt holtan a csatatereken. A német szövetségesek is megalázóan, kegyetlenül bántak több esetben az őket fedező, visszavonuló magyar bakákkal. Elveszett mintegy 100-120 ezer magyar ember.

Január 24-én Jány vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.

Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik: "Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."

forrás:http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/doni-attoeres-tragediajara-emlekezuenk-1943-januar-12-0