A járvány miatt talán a turizmus szenvedi el a legnagyobb károkat. Mosonmagyaróváron is bezárt a fürdő, nincs fogászat, nem működnek a szépségszalonok, elmaradnak a rendezvények, a lakodalmak családi vacsorává szelídülnek: bedőlt az idegenforgalom. A város szállodái és éttermei számára a túlélés lett az elsődleges cél.

Megbotlott az élet, a sors meg csak rándított egyet a vállán.

• Mi is így érezzük. A 30 vendáglátós évünk alatt átéltünk már jópár nehéz időszakot, de ilyen lejtmenet még nem volt. A járvány kitörésekor elmentek a vendégek, lemondták a foglalásaikat, így március 18-án bezártuk a 75 férőhelyes Panoráma szállodánkat is. Egyik napról a másikra megszűnt minden bevétel.

Néhány más vendéglátóssal már beszéltem, és bizony itt is és ott is fel kellett mondani embereknek, olyanoknak is, akikkel együtt kezdték a szakmát, aki már nem is csak munkatárs volt, hanem barát is. Önöknél mi lett a személyzettel?

• A két általunk működtetett hotelben összesen 21 fő volt érintett. Húsz munkatársunkkal sikerült megegyezni, ők továbbra is a mi alkalmazottaink. Kevesebbet keresnek, de velük tartanak a júliusi újraindulásig.

Ha két hónapon belül fel is oldják a kijárási tilalmat, ha meg is nyílnak a határok, az embereknek nem az lesz a dolga, hogy szállodába rohanjanak. Vagy ennyire optimista?

• A férjemmel együtt derülátók vagyunk, és így is szervezzük a munkát, mert abból van bőven. Festünk, javítunk, cserélünk, felújítunk és kertészkedünk. Szívmelengető dolog, ahogy a szakácsaink, pincérjeink, recepciósaink renováló munkásként szorgoskodnak,és teszik mindezt azért, hogy egy gombnyomásra kinyissunk, ha visszatér az élet. A szobaasszonyok is úgy dolgoznak, hogy akár már holnap is jöhetne a vendég.

A férjével együtt a munkába temetkezik, így nem fáj annyira, hogy nem jönnek az unokák…

• Hej-haj! Dehogy is nem fáj! Az a legrosszabb az egészben, hogy nem lehet együtt a család, nincsenek itt a gyerekek, az unokák. Igaz mindnyájan jól megvannak, és szinte nincs nap, hogy ne beszélnénk telefonon egymással, de az öleléssel még várni kell. Ez valamennyiünk érdeke… Ne haragudjon, de most… most szívesebben beszélnék a munkáról.

Hallom, hogy nevet…

• Ha sírnék se lenne jobb! Tudja, mennyi, de mennyi olyan apróság van, amely a dolgos mindennapokban hátramarad? Az egyik szobában ez, a másikban az, és most mindezekre jut idő. Ugyanúgy kelünk, mint korábban, az időbeosztásunk se sokat változott, csak most minden lassabb, megfontoltabb. Mondtam is a férjemnek, Istvánnak, a folyamatos hajtás után végre jut egy kicsi pihenés, mert mi valójában most éljük át először a nyugdíjas létünket. Optimista vagyok és szerencsés is, hiszen hallom, máshol milyen nehézségek vannak, mi pedig a munkatársainkkal úgy vagyunk itt, mint egy nagy család. Nem túlzás, hiszen némelyikük két évtizede dolgozik már velünk. Van, amikor a többet, most a kevesebbet kell beosztanunk. De együtt vagyunk és együtt is nyitunk!

Vizsy Ferenc