2020.03.31. (kedd) – Távinterjú (9.30)

Jó egy héttel ezelőtt a kenyeres pult előtt álltam, amikor helyet kérve, egy fiatal hölgy – a szűk térben ügyeskedve – tolt el mellettem egy kerekesszéket. A benne ülő kisfiú egykedvűen nézte a kocsi alatt eltűnő mozaikokat, szája szegletéből nyálfonál csorgott. Fogyatékos! – hasított belém a szó. Ismertem az anyukát, tudtam is, hogy van egy fia, csak azt nem, hogy… hogy…
– Most, hogy a mi iskolánk is bezárt, több szülő van ilyen vagy hasonló helyzetben – mondja Éder Etelka, az Éltes iskola vezetője. – Ha valaki nem tudja másként megoldani, akkor bizony mindenhova magával kell vinni a gyermekét. Szerencsére – ahogy látom – a legtöbb családban számíthatnak egymásra a rokonok.

A diák, a pedagógus, a szülő együtt alkotnak egy közösséget. A személyes kapcsolat mindenhol fontos, de talán sehol sem annyira, mint a sajátos nevelési igényű diákok, a testi, érzékszervi, értelmi vagy halmozottan fogyatékos tanulók esetében.
– A korábban sokak számára biztonságot adó, kiszámítható napirend mellett, talán a mindennapi találkozás hiányzik nekik a legjobban. Ezért fontos, hogy hetente egyszer-kétszer felhívjuka tanítványainkat és elbeszélgessünk velük. Számomra is öröm, amikor azt érzem, ők is, a szüleik is várták már a jelentkezésemet.

Nemcsak a nebulóknak, de a tanároknak is szokniuk kell az új helyzetet, és megtanulniuk a leghasznosabb tanítási módszereket. A rendhagyó időszakban azonban sok kísérletezésre nincs lehetőségük, így alapvetően az IKT eszközökre, és a Krétára támaszkodnak.
– Munkatársaim többsége párnap alatt átállt az új rendre, de komoly gond, hogy a családok mintegy negyedénél nincs számítógép, okostelefon, de ha van is, a mi diákjaink sajátosan viszonyulnak az informatika világához, így az ő esetükben mást kellett kitalálnunk. A legtökéletesebb megoldás sem pótolja persze a személyességet, így most sokkal több hárul a szülőkre, ezért nekünk őket is segíteni, tanítani kell.

A távtanítás sok országban elég jól bejáratott oktatási forma, de az érzelmek, az érintések, a szemkontaktus hiánya távgondozással nem pótolható.
– Amikor kiderül, hogy a gyermek visszavonhatatlanul „más”, mint a többi, sok szülőnek évek kellenek, míg elfogadja a helyzetet. De ezen túl is várja, igényli a támogatást, és mi igyekszünk is mindent megtenni a gyermek fejlődése érdekében. Most viszont szinte minden olyan is a szülőre maradt, amit alaphelyzetben mi magunk megoldunk.

Etelka ül a számítógépe előtt, és a másnapi feladatokon töpreng. Vezető, pedagógus, de ember is… Ember, akinek olykor nem csak a diákja jut eszébe, hanem az is, aki a szó mögött van, a mosolygós Lacika, a szertelen Fanni, a kis kotnyeles Máté…
– Közel három és fél évtizede vagyok a gyógypedagógiai pályán, majdnem húsz éve vezetőként dolgozom. Pályafutásom egyik legnehezebb időszakát éljük, noha több átalakuláson estünk át, és megannyi szomorú egyéni sors tanúja, részese voltam… Nem, nem hagynám el ezt a területet, nem fordítanék hátat választott hivatásomnak, mert amennyi nehézséget hoz magával, legalább annyi örömet is ad. A szülők ránk bízzák a gyermeküket, és nekünk akkor is ott kell állni a vártán, ha netán ők már egy kicsit elfáradnak. Ez a mi felelősségünk. Ez az én felelősségem.

Vizsy Ferenc