Mónika mozgáskorlátozott, férje és gyerekei látássérültek. Senkitől nem kér segítséget, „elég annyi, amennyit Isten adott”. Családjával együtt azon töri a fejét, hogyan segítsen másokon. A Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesülethez kötődően végzett munkájuknak a „Családbarát Angyalok” spontán formáció ad keretet.

Mónika, te szinte mindig szervezel valamit. Mondd, miért segítesz másokon?
– Mert jó érzés. Öröm, amikor elkezdünk gyűjteni, amikor jótét lelkek mellénk állnak, amikor látjuk a megsegített emberek arcán a mosolyt.

Olyan misztikusan hangzik, hogy „Családbarát Angyalok”. Kik állnak a név mögött?
– Alapvetően a rokonaim, de sok segítséget kapok Dr. Bodnár Mária doktornőtől, Nagy Sándortól, az Egyesület vezetőjétől és szeretett nővéremtől, Szilvitől is.

Nagyon sok a karitatív akció szerte az országban, de a városban is. Mit csináltok ti?
– Többrétű a mi „munkánk”. Szeptemberben a hátrányos helyzetűek részére gyűjtünk tanszert, karácsonykor a Családok Átmeneti Otthonának adunk játékot és más ajándékokat. A 100 és 500 forintos „Szeretetjegy” eladásából befolyt pénzt pedig aHajléktalanszállónak és a Hospice Segítő Kéz Alapítványnak adományozzuk.

A kijárási korlátozás rátok is vonatkozik, és az emberek is óvatosabbak. Így mire juttok?
– Valóban visszafogottabb most a ténykedésünk, de már hamarosan újra indulhatunk és akkor ismét kérjük az adakozók segítségét, hogy mi is segíthessünk.

Megható, hogy te segítesz másokon, miközben inkább te szorulnál segítségre.
– Dongalábbal születtem és nem tudtam járni. Másfél éves koromtól 14 éves koromig 14 műtéten estem át. Míg az osztálytársaim táborba jártak, én a nyarakat kórházban töltöttem. Most rokkantnyugdíjas vagyok.

Hát, ez nem egy jól "jövedelmező foglalkozás". Nem tudnál dolgozni?
– Dehogyisnem! Varrónő, pedikűrös, virágkötő és biztonsági őr vagyok, de eddig hiába próbálkoztam, nem tudtam elhelyezkedni.

Akkor a férjed a családfenntartó, ugye?
– A férjemnek szembetegsége van ugyan, de ez nem akadályozta meg, hogy a végzettségének megfelelően kőművesként, illetve biztonsági őrként dolgozzon. Most viszont ápolásin van itthon a gyerekekkel.

A kényszerű iskolaszünet miatt?
– Nem, hanem a gyermekeim testi-egészségi állapota miatt, ugyanis a 10 éves Roland és a 17 éves Anita is látássérült, valamint diszkalkuliával, azaz számolási zavarral küzdenek.

Hogy fogadtad édesanyaként, hogy mindkét gyermeked fogyatékkal fog élni?
– Magamból indultam ki, és tudtam, állandó harc lesz az életük. Nem annyira a saját helyzetük, hanem az emberek miatt. Engem „break-lánynak” hívtak, mert a gipsz miatt csak esetlenül tudtam járni. Az iskolában a gyermekeimet pápaszemes kígyónak, bagolynak csúfolják, de ennél még sokkal durvább jelzők is elhangzanak.

Akkor a tietek egy halmozottan hátrányos helyzetű család! Hogy tudtok megélni?
– Szerényen, de mindig ki tudunk jönni a pénzből. A 71 éves édesanyámmal élünk a kétszobás, 52 négyzetméteres panelben, nagy szeretetben és nekünk ennél nincs fontosabb. Valamikor volt önálló lakásunk is, de a svájci frankos hitel miatt elveszítettük.

Mit kívánnál, ha a szeretet varázstündére egyszer meglátogatna?
– Elsőként azt, hogy az édesanyám élje meg a 100. születésnapját egészségben.

Másodjára, hogy minél több emberen tudjon a családom segíteni. Harmadikként pedig azt kívánnám, hogy ne szekálják tovább a gyermekeimet, hanem forduljanak feléjük megértéssel az emberek, és éppen így a többi hátránnyal élő felé is.

Vizsy Ferenc