Az alábbi írással szeretném megosztani az InfoMosonmagyaróvár olvasóival azt a gyászt és fájdalmat, amelyet a náci haláltáborokban meggyötört emberek sorsa felett érzek.

17 éves, végzős szakközépiskolás vagyok, amikor a „holokauszt” szó igazán értelmet kap az elmémben. Amikor már nemcsak egy fogalom, nemcsak ködös mondatfoszlányok társulnak hozzá, mert a középiskolai tananyag nyersen és kíméletlenül elém vágja az igazságot. Mélységesen megdöbbenek. Ez megtörtént. Ez tényleg megtörtént… hirtelen, mintha 17 évem minden komolytalansága eltűnne, mintha az embertelen gyötrelmeket, megaláztatásokat átéltek lábnyomában lépkednék… Kutatni kezdek. Félelemmel és irtózattal telve, de egyre mélyebbre ásom magam a témában. Éjszakákat töltök olvasással, de a könyveket egyre gyakrabban le kell tennem, mert nem bírom a súlyukat. Nem bírom nézni a képeket a deportáltakról, az egyforma, kopaszra nyírt, szöges drótkerítés mögött álló emberekről, a halomban álló szemüvegről, melyeknek tulajdonosai a krematóriumok kéményein elszálló füsttel váltak egyenlővé. Megszűntek létezni. ELPUSZTÍTOTTÁK ŐKET! Kiselőadásokat tartok az osztálytársaimnak, szorgalmamért két ötöst is begyűjtök. Jutalmat kapok a rengeteg ember szenvedésének, halálának elbeszéléséért. Úgy érzem, kicsit én is tanúja lettem ezeknek a borzalmaknak.

Irodalom órán szinte a történelem tanulmányokkal párhuzamosan Radnóti holokauszt költészete van soron. Most már látok is mindent. Látok egy költő szemével, akinek semmi bűne nem volt. Aki „munkaszolgálatra” ment és egyetlen vágya volt csak, hogy viszontlássa rajongásig szeretett feleségét, Fannit. De többé nem találkozhattak. A magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb költője Abda határában, tömegsírban végezte…

Már újságírói tanulmányaimat folytatom, egyik legnagyszerűbb tanárom a mindig jókedvű, energikus idős úr, szemében valami megfejthetetlen szomorúsággal. Egy nyári napon kitöltendő lapokat ad a kezembe az órán, hogy osszam szét a többieknek. Felém fordított alkarján meglátom az auschwitzi tetoválást. Megdöbbenek. Egy pillanatra összenézünk, értjük egymást. Ez a pillanat életem egyik legmeghatározóbb pillanata. Később megtudom milyen borzalmakban volt része Neki is, az általam ismert egyetlen élő tanúnak, aki megjárta és túlélte az auschwitzi haláltábort…

Auschwitz a magyar történelem része, hiszen közel félmillió honfitársunk szenvedésének és halálának helyszíne volt. A múltunk része és emlékeznünk KELL rá!
Álljunk hát meg egy pillanatra és néma tiszteletadással adózzunk az ártatlan gyermekek, idősek, nők és férfiak százezrei előtt, akik áldozataivá váltak annak az értelmetlen kegyetlenségnek, ami ott történt.

Párizs Eszter
InfoMosonmagyaróvár