A diákok rendkívüli figyelemmel, fegyelemmel és érdeklődéssel hallgatták a költőnő gondolatait, saját verseinek felolvasását, nézték meg asztali installációját a köteteiből és lapoztak bele a bemutatott különleges könyvekbe is. A programot néhány külsős vendég is megtisztelte.

A Magyar Kultúra Napja jegyében jöttünk össze ünnepelni. Főhajtással emlékezni, mindazok előtt, akik voltak, akik nagy hittel és akarattal szóltak, mertek, tettek, alkottak és lámpást gyújtottak.

A Kultúra Napja Kölcsey Ferenc nevéhez fűződik. Kölcsey Ferenc 1790-ben született és 1838-ban halt meg. A magyar romantika legnagyobb gondolkodója, szigorú jellemű költője, közéleti embere volt.

Nemesi család sarja, aki korán árvaságra jut. Mindene a könyv, az olvasás. Otthonülő, magányos, de a világ dolgaiban rendkívül tájékozott.

Költészetére kezdetben az elvágyódás, a panasz, a világfájdalom, spleenes hangulat jellemző. Majd 1823-ban január 22-én befejezi Szatmárcsekén a Hymnus-t. 1844-ben Erkel Ferenc megzenésíti, s így vált nemzeti Himnuszunkká.
1989 óta, január 22-én ünnepeljük Nemzeti Imádságunk, a Himnusz születésnapját. 195 évvel ezelőtt írta meg, azt a sajátos, varázslatos költeményt.

Nagy szerepe van ebben, gyönyörű nyelvünknek és a múltunk szomorú történelmének. A költő Istenhez fohászkodik és megírja a nemzeti történelem mérlegét, mely a balsors felé billen, de mégis bizakodó, azt mondja, hogy ez a sokat szenvedett magyar nép, többet szenvedett bűneiért, mint amennyire rászolgált.

Kölcsey az egyik legkiemelkedőbb költőnk, kitűnő esztéta és szónok, aki a nemzeti bűnökről beszél és ostorozza azokat, akik ezt elkövették. Parainézisében arról beszél, hogy az ember nem lehet boldog, ha csak önmagáért él. Nem merengeni kell, hanem szolgálni és ennek szellemében élni. A harmóniát a tettekben látja. Előrevetíti a reformkori gondolatok politikai küzdelmét és példát mutat, mint ahogy később a legnagyobb magyar gróf Széchenyi István is.

Aki azt mondja, hogy: „ a Hazától nem kapni, hanem adni kell a Hazának.”
Vörösmarty a legnagyobb lírikusaink egyike, a Szózatban, szintén erről a teljes odaadásról beszél, melyet Egressy zenésített meg.
Hajtsunk fejet mindazok előtt, akik voltak, akik nagy hittel, akarattal tettek, mertek, szóltak, alkottak.

Kultúra nélkül nem lehet élni. Belekerült, bele kerül az életünkbe. Nem csak beszélni kell róla, hanem tenni ki-ki a maga módján. Mindenkinek szolgálni a maga hőfokán és ennek szellemében élni. A kultúra sokrétegű. Beletartozik sok minden.

A nemzeti érzés, a felelősségtudat, a tanulás, a tanítás, a tehetség - a talentum, melyre sokkal jobban kellene vigyázni a nemzet és az emberiség jövője érdekében. Az ízlés, a viselkedés, a társadalmi szerepek, a környezet a hatás, mely önmagunkká formál, csiszol és tesz egyénivé, mert csak így válunk azzá, amivé az idők folyamán válnunk kell - főleg a mai rohanó, zűrzavaros, szeretetnélküli, pénzközpontú, értékvesztő világunkban, ahol nincs idő egymásra figyelésre, ahol egyre sekélyesebb a kultúra és gyakran a szórakozás szintjére süllyed.

Kultúra nélkül nincs fennmaradás, előrehaladás, csak vele épülhet Hazánk, nemzetünk, szebbé, jobbá, gazdagabbá.

Mit is mondhatnék még az ünnepen?

Azt, hogy ez a két nagy mű kísérje napjainkat, életünket, hogy Isten éltesse szeretett Hazánkat, a Kultúra Napját, fényét, jövőbe vetett hitét, s Mindazokat, akik Mindezt szomjazzák.